Hagyományainkhoz híven idén is sétával és megemlékezéssel tisztelegtünk az aradi vértanúk emléke előtt.
Múlt pénteken Háhner-Halász Dóra tanárnő a 12. évfolyamos fakultációs csoportjával végigjárta az Aradi Vértanúk útját, felkereste a vértanúk szobrait, és koszorút helyeztek el Gróf Leiningen-Westerburg Károly szobránál, aki a tizenhárom aradi vértanú közül a legfiatalabb volt.
Fotó: Háhner-Halász Dóra
Az emléknap alkalmából hétfőn Magasi András, iskolánk nyugalmazott történelemtanára mondott beszédet, melyet az alábbiakban közlünk:
Hölgyeim és Uraim!
Ma október hatodika van. Ezt a napot a rendszerváltozás után, 2001 novemberében nyilvánította a kormány nemzeti gyásznappá. Azóta a budapesti Kossuth téren ezen a napon félárcbocra engedik a nemzeti lobogót, majd az aradiakkal azonos napon Pesten kivégzett, a forradalom után hatalomra került miniszterelnökre emlékeznek a Batthyány-örökmécsesnél, mauzóleumánál pedig koszorúzással a szabadságharc mártírjaira. A középületekre gyászlobogót tűznek, az iskolákban megemlékezést tartanak.
Ez azonban nem volt így mindig 1849 óta.
A szabadságharc leverése után évekig tilos volt megemlékezni a kivégzett hősökről. Egyikük, Damjanich János özvegye éveken át a pesti ferenceseknél titokban tartott gyászmiséken emlékezett meg férjéről, akivel két éve voltak házasok, és akinek emlékét 60 évvel később bekövetkezett haláláig őrizte.
De miért a tiltás? A győztes hatalom hallani sem akart azokról, akik velük szembe szállva sokáig sikeresen harcoltak. Az őket októberben kivégeztető Haynau már augusztus második felében azt ígérte, hogy „Gyökerestül irtom ki a gazt.”
De miért zajlott a harc? Az 1848, március 15-ei forradalom után a magyar országgyűlés által elfogadott törvényeket április 11-én az uralkodó szentesítette, így azok életbe léptek. A törvények Magyarország önállóságával kapcsolatos részeit azonban a Habsburg és a magyar fél eltérően értelmezte.
Miután 1849 nyarát követően „Európa csendes, ujra csendes” lett – , ahogy Petőfi írta – , a Habsburg hatalom több figyelmet és katonát tudott Magyarországnak szentelni. Több esetben megszegték az V. Ferdinánd által életbe léptetett törvényeket, és azokat be nem tartva neveztek ki vezetőket. Ilyen volt Jellasics horvát bán, akit a magyar miniszterelnök jóváhagyása nélkül helyeztek tisztségébe, vagy gróf Lamberg Ferenc, aki szintén miniszteri ellenjegyzés nélkül lett az ország ideiglenes nádora és katonai parancsnoka. Neki ez az életébe került. A pest-budai hajóhídon az őt felismerő tömeg meggyilkolta. A bécsiek 1848. évi harmadik forradalmuk alkalmával, október hatodikán Latour grófot, aki az első, március 13-ai forradalmuk, óta osztrák császári hadügyminiszter volt, felakasztották egy lámpavasra.
„Lamberg szivében kés, Latour nyakán / Kötél, s utánok több is jön talán” – írta jó két hónappal később Petőfi.
És erre emlékeztetett Haynau is a magyar tisztek október 6-ra időzített kivégzésével is.
A tömeg által elkövetett gyilkolás egyik esetben sem jogos, törvényes. Mindenképpen elítélendő.
De mit követett el Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József tábornok és Lázár Vilmos ezredes, amiért reggel fél hatkor 12 puskás katona elé állították, hogy kivégezzék őket? (A katonák Kiss Ernőt elsőre csak a vállán találták el, ezért hárman közelről ismételten lőttek rá.)
És mit tett Aulich Lajos, Damjanich János, Knezić Károly, Lahner György, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Török Ignác és gróf Vécsey Károly, hogy katonához méltatlanul, reggel hat órától kötél által, akasztással kivégezzék őket?
Nem gyilkoltak védtelen embereket. Katonáikat vezették az országra támadó seregek ellen.
A tisztek elleni vád elsősorban fegyveres lázadás volt, amit a Függetlenségi Nyilatkozat kiadása és a trónfosztás kimondása – 1849. április 14-e – után is szolgálatban maradók esetében felségárulásnak minősítettek. Holott először a támadó fél nem tartotta be az érvényes törvényeket. Ők katonaként védték Magyarországot akkor is, ha az október hatodikai aradi tizennégyből mindössze hatan voltak magyar származásúak. Ketten németként, ugyanannyian osztrákként, egy horvátként és egy szerbként jött a világra. Kiss Ernő örmény és magyar ősöktől született.
Esküjüknek megfelelően harcoltak azért az igazságért, amiben hittek, és azért az országért, amihez tartozónak érezték magukat. Ma Damjanich Jánost emeltem ki közülük. Nála tizenöt évvel fiatalabb felesége emlékezését már említettem. Jovan Damjanić a szintén szerb Emíliával Temesvárott élt, ahol figyelmeztette asszonyát: „Miért beszél maga mindig németül, hiszen ez Magyarország, és mi magyarok vagyunk.”
Miért nem szöktek el, mentek külföldre, mint például Kossuth? Voltak, akik bíztak abban az ígéretben, hogy nem lesz bántódásuk. Többen a családjuk miatt maradtak. Ketten voltak agglegények, és egy vőlegény volt közöttük, a többieknek felesége, gyermekei voltak. Tíz özvegy és tizennyolc árva maradt utánuk.
És ők tizennyolc éven át, az 1867-es kiegyezés megkötéséig nem emlékezhettek meg, beszélhettek nyíltan elvesztett szeretteikről. Attól kezdve gyásznap, de a politika utána is ügyelt az osztrákokkal való jó viszony megőrzésére…
Az első világháború után, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követően nőtt az emléknap jelentősége. A második világháború után, a kommunista időszakban sem tiltották be a megemlékezést, de hivatalos formája nem volt. Országunkban jelen volt egy másik hívatlan, idegen hadsereg, ezért a hatalom számára kényes kérdéseket vethetett volna fel. 1956 után pedig a megtorlások mutathattak párhuzamokat. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás idején, a március 15-ei megemlékezéseken előkerültek a Haynau és Kádár áldozatait összehasonlító transzparensek.
Az újságokban akkor is megemlékeztek, és voltak iskolák is, ahol erre rendszeresen sor került. Az egyik első a mi intézményünk volt, ahol az iskola alapító történelem-földrajz szakos tanára, Tóth János idézte meg a hatvanas évek közepétől minden évben név szerint az aradi vértanúkat. Nyugdíjasként is visszajárt. Remélem, hogy később is lesz, aki tovább viszi ezt a szép hagyományunkat.
Ők életüket adták a szabadságunkért. Ne felejtsük el őket!
2025. október. 6.
Felhasznált irodalom:
Hernády Zsolt: „Gondolatban szorosan magamhoz ölellek…” Az aradi vértanúk özvegyei, Múlt-kor történelmi magazin, 2023 ősz, 9. különszám 14-27. o.
Tarján M. Tamás Az aradi vértanúk és Batthyány Lajos kivégzése, Rubikon Online, https://rubicon.hu/hu/kalendarium/1849-oktober-6-az-aradi-vertanuk
Petőfi Sándor: Akasszátok föl a királyokat! 1848. december
Petőfi Sándor: Európa csendes, ujra csendes, 1849. január
https://oktober6.kormany.hu/az-emleknaprol
https://oktober6.kormany.hu/vertanuk-emlekezete
