Beszélgetés Zsuzsa nénivel a holokausztról
A tanterem már tele volt diákokkal, amikor belépett egy kedves arcú, idős hölgy. Nyugodtan leült, s mintha csak tegnap lett volna, úgy kezdte el mesélni hetven évvel ezelőtti történetét.
Mesélt a több éven át tartó iszonyatról, ami annyira megviselte, hogy már nőnek sem érezte magát, a deportálásokról, amelyek családokat szakítottak szét, és arról a sok emberről, akiket megismert a táborban, de soha többé nem látott viszont. Beszélt arról, hogy amikor a korábban marhák szállítására használt vagonokban megérkeztek Auschwitzba, senki sem gondolta volna, hogy mi fog ott történni. Beterelték őket egy kisebb házba, amiben mindenkinek egy négyzetméternyi hely jutott, ahol aludhatott. Elmondta nekünk, hogy a kenyérnek tényleg fűrészpor íze volt, a vizet mindannyian ugyanabból a pohárból itták, de nem mertek sokat inni, mert WC-re sem akármikor mehettek el. A szappant, amit magával hazahozott, ott kapta. Tudta, hogy azért nem habzik, mert a társai hamvaiból készítették.
Végül mesélt arról a napról, amikor a sok szenvedés után felszabadították őket, és végre elindulhattak haza.
Mindenki megdöbbenve hallgatta Zsuzsa néni történetét, és kicsit úgy éreztük, mintha mi is átéltük volna ezt a sok borzalmat. Szerencsére ez az érzés csak pár másodpercig tartott, míg az igazi áldozatok lelkébe egy életre beleégett.
Zsuzsa nénivel beszélgetni megtisztelő és megrázó élmény. Ő maga is különleges ember: méltóságteljes és bölcs. Tartása, ereje lenyűgöző. Mindazok ellenére, amiket átélt, nyugalmat sugároz, van benne derű és öröm.
Fiatal lány volt még, amikor öccsével és szüleivel együtt Auschwitzba hurcolták a zsidógyűlölet szülte megaláztatások és az ellenséges légkörben kialakult félelem évei után. Csak ő tért vissza. Abban a városban folytatta életét, ahol a szörnyűségek előtt élt, ám a család hajdani lakásában immár mások laktak, és az utcán egy idegenen kellett viszontlátnia azt a kabátot, amit édesanyja varrt neki. Abban az országban, ahol otthon volt, ahova tartozott.
Évtizedekig nem beszélt az 1944 tavaszát követő hónapokról. Nem tudott, nem akart beszélni arról, amin keresztülment. Férje ugyancsak koncentrációs táborból tért vissza. Évekkel ezelőtt az ő biztatására döntött úgy, hogy megszólal, mert hírt kell adni a borzalomról, hogy soha ne ismétlődhessen meg az, ami történt.
A család elvesztését egyetlen dolog segített elviselni: új család alapítása. A két fiú felnevelése, az unokák, majd a dédunokák érkezésével egyre bővülő család összetartása adott, ad ma is erőt Zsuzsa néninek.
Fekete Zsófia tanárnő