Reflexiók egy kiállításhoz - vagonmúzeum Pécsett
„A 2014. március 19-i vagonmúzeumban tett látogatásunk révén ismét betekintést nyerhettünk a holocaust borzalmaiba. Láthattuk, hogy mekkora félelemben éltek az emberek, és „hála a propagandának”, már a nyilvánosság számára is teljesen természetesnek tűnt, hogy a zsidók az utcán menetelnek katonai őrizetben. Az éttermekben nem lehetett látni egyetlen zsidó származású egyént se, hisz kívülállóknak, megvetendőknek tartották őket, akiket a kabátjukon lévő sárga csillag alapján az utcán is egyből felismertek. Ilyenre láttunk példát a kiállításon, hisz Budapesten is ki volt jelölve a „nemzetközileg védett gettó”, ahol, mint más városokban is, túlzsúfoltságban éltek a zsidók.
A propaganda kiterjedt a művészetekre és az irodalomra is, hisz az olyan irodalmi alkotást, amit zsidó névhez tudtak kapcsolni, 1944. június 17-től bezúzták. Az egyik képen épp láthattuk, ahogy Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály, az államtitkár vezetésével kezdték pusztítani az irodalmi műveket. Ezen tettüket azzal igazolták, hogy a magyar népnek meg kell tisztulnia, de ilyen könyvek mellett ez lehetetlen, hisz már így is megfertőzte a magyarokat a zsidó szellemiség.
Máig nem tudom eldönteni vagy megfejteni, hogy a zsidó emberek félelemből, tudatlanságból, vagy a propagandának hála hagyták, hogy ezt műveljék velük. Hogy a magyar nép nem segített rajtuk, annak oka, azt hiszem, a propaganda, a hibás és engedelmes szellemben való poroszos nevelés, amely már akkor is több évtizede tartott. Az én véleményem, hogy ez az embertelenség már a képtelenség határát súrolta, hisz akárhányszor szembesülök az igazsággal, csak elborzaszt, hogy milyen rémtetteket hajtottak végre az emberek. A zsidók fájdalmát, rémületét és szomorúságát el se lehet képzelni, mikor elvitték őket, vagy végignézték, ahogy szeretteik szépen lassan lefogynak, éhen halnak, vagy más szörnyű módon meghalnak.
Sok újat tanultam, mint például a könyvbezúzást, a megjelölést, egy zsidó házaspár történetét, hogy hogyan büntették meg végül a háborús bűnösöket, miután a németek kivonultak, és hogy szerencsére voltak túlélők is.”
Beke Ágnes 12. C
„Az elképzelés, hogy egy vagonban legyen a kiállítás, segített azonosulni az áldozatok sorsával. Ennek az egyik legjobb eszköze a padlóra festett lábnyomok voltak olyan sűrűséggel, ahogy az áldozatok állhattak. Sok gyermekcipő nyomát is láttuk. A másik nagyon megdöbbentő dolog az volt, hogy nem tömegeket, hanem egyéni, személyes tragédiákat mutattak be. Volt egy külön fal az embermentők számára, egy az áldozatoknak és egy az elkövetőknek. A „díszlethez” hozzátartozott egy német és egy nyilas magyar katona, akik szinte most is félelmet keltettek az emberben. Ez volt életem egyik legmegrázóbb kiállítása.”
Szkladán Dávid 12. F
„Körülnézek. A falon egyenlő távolságban nagy, jól látható képek, melyek személyes vonatkozásban közelítik meg, teszik megfoghatóbbá a múltat. Emberek, akiknek volt egy életük. 
Tárgyak, amelyek nekünk már semmit, nekik viszont a mindent jelentették. Tekintetek, melyekből rémület olvasható ki. Sorsok, melyeket nem így terveztek. Életek, melyeket egy hatalom szemétnek ítélt. Majdnem megbotlok egy nagy kupac bőröndben. Elgondolkodom, hogy egykor ezekbe próbálták becsomagolni azt a keveset, amit mindenképpen magukkal akartak vinni, egy élet morzsáit.”
Mieth Petra 12. D
„A pécsi holocaustról is találunk információkat. Ide a német csapatokkal együtt érkezett meg a Gestapo. Először a pécsi izraeliták kiemelkedő alakjait tartóztatták le, őket Mauthausenbe szállították. 1944. április 28-án megjelent a rendelet a zsidók gettókba költöztetéséről. Nagyjából 3400 főt költöztettek be a mai MÁV-bérházba. A rettenetes körülmények miatt már ott 20 ember követett el öngyilkosságot. Július 4-én került sor a deportálásukra. Az embereket zuhogó esőben kísérték a vasútállomásra, hogy Auswitzba szállítsák őket. A gettót lezárták. A deportáltak legnagyobb része sosem tért vissza.”
Palkó Bettina 12. D
A cikk a 2013/2014-es tanév évkönyvében jelent meg. A felhasznált illusztrációk forrása a pecsma.hu webportál.