Fiser Bence
A felvidéki magyarok története
„Nyolcvan év után az ember ízlelgeti mi is az a haza, ahol megszülettél, ahol éltél, ahol a szüleid éltek, ahol a megélhetésed volt, ahol a temetőbe az őseid nyugszanak. Ezek a gondolatok késztettek arra, hogy emlékezésképpen megírjam a felvidéki magyarok kitelepítését versben.”
A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjára készült pályázatomat, családi barátunk Zsidó Sándor szavaival kezdtem. Sanyi bácsit és családját 5 éves korában telepítették ki a mai Szlovákiából, Nagysalló településről. Emlékeit írásba foglalta, főként versekbe, amelyeket volt szerencsém meghallgatni. Egyik első művét mutatnám be a pályázatomban, majd néhány személyes emléket is megosztok, amelyeket meghallgathattam tőle:
Rohannak a napok, hogy múlnak az évek,
az ember élete egyre rövidebb lesz.
Hosszabb, ami elmúlt rövidebb a való,
hosszú az éjszaka a gondolatadó.
Ilyenkor az ember az emlékek fonalát bontogatja,
megszépíti, szövögeti, újraírja, és ismét átgondolja.
Elgondolja azt is, mit hogyan is tett,
elismeri azt is, mikor rosszul cselekedett.
Gondolataiban élete végigszalad,
egy-egy megállóban megpihen ez alatt.
Az a szép gyermek kor, amiből kevés jutott,
mert az öt éves korig dúló háború csak szenvedést hozott.
A mi házunkban honolt a katonai trél,
mert a harctéren az akna robban, a golyó éles,
a katona sokat szenved és mindig éhes.
Ötéves koromban ennek vége szakadt,
anyámmal maradtunk, mert apám a Donnál maradt.
Két éve volt, hogy házát rendbe rakja,
mert azt lerombolta három légiakna,
A felépült ház nem sok örömet hozott,
mert a magyaroknak kiadták a Benes dekrétumot.
Ezért mi egy fehér lapot kaptunk,
ott kellett hagyni házunk, hazánk, földünk, a szülői jussunk.
Hontalanok lettünk, vagon lett a hazánk,
két hétig utaztunk, azt sem tudtuk, sokszor merre járunk.
Nagysallóban laktunk, magyar volt a hazánk,
ott voltak győztes harcaink, nem egy győztes csatánk.
Most is hirdeti az emlékmű magyar felirata:
Ott nyert ütközetet a negyvennyolcas honvédek dicső hada.
Nem tudom feledni, pedig gyermekek valánk,
a fülemben halom a pajtásaim szavát.
Ott születtem, nekem ott a hazám,
az urak szolgája ott volt az én apám.
Ott élt, és halt meg sok kedves ősöm,
nem voltam idegen, a jussomat őrzőm.
Odaköt sok minden, az emlékeket őrző,
házunk a feketeföldön, a jó gabonát termő.
A gödrök, a rét minden, amire emlékszem a tájon szerte-szét.
Eközben a vonat haladt, majd megállt,
az állomás tábláján Bátaszék felírat állt.
Ekkor még nem tudtuk, hogy itt folyik tovább az élet,
ami eddig történt, minden semmivé lett.
Ezt az állapotot csak az az ember érezheti,
aki ezt megérte, és részese volt neki.
Fel kell emlegetni, nem is kell feledni talán,
hogy ez miért történt meg, ez történelmi talány.
Nem magyarázta meg azóta az elmúlt idő,
erre gyógyírt kapni nem lehet, nincs kitől.
Nem sokan vagyunk már, akik ezt megértük,
a változásokat egy életen keresztül szenvedtük.
A megpróbáltatások sora eztán következett,
a beilleszkedés gond nélkül nem mehetett.
Feledtette ezt a kemény szorgos munka,
Édes szüleinknek mindig ez volt a sorsa, jussa.
Mindent felemésztett az adó, a leadás,
a Rákosi-rendszer kénye, a félelem, a hazudozás.
Később megszelídült, békésebb, szebb lett a világ.
Könnyebb lett az élet, piros lett a virág.
Az idő múlása békességet hozott,
hosszú idő után minden sebet begyógyított.
E gyászos eseménynek, már vagy nyolcvan éve,
sok felvidéki magyar a mát meg sem érte.
Kevesen vagyunk, akik emlékezünk,
nem tudjuk, miért jutott ez a sors nekünk.
Mikor megszülettünk nem tudtuk, hogy ez lesz a mi sorsunk,
ezért bűnhődtünk, mert volt magyar hazánkba, magyarok voltunk.
„A deportálások falumból, Nagysallóból 1947. január 27. és 30. közé estek. Ez volt az első ciklus, mikor a legnagyobb télben 141 nagysallói családot hurcoltak el embertelen körülmények között marhavagonokban, Cseh- és Morvaországba. Csak a legszükségesebbet vihették magukkal, a helyszínre érve valóságos embervásár zajlott az új gazdák és az odaszállítottak között. Ezeket az embereket kényszermunkára vitték, ahova egy bőröndnyi dolgot vihettek magukkal, közös szállásokon éltek, szalmán aludtak. Voltak, akik gyárban vagy nagygazdák között dolgoztak. Édesanyámmal azt hittük, hogy ennek a szomorú történetnek ezzel vége szakad, azonban mi egy fehér lapot kaptunk. Ezt azok a családok kapták, akiknek öt holddal több földjük volt, vagy a családból, mint édesapám is a Horthy-hadseregben szolgált és így a Szovjetuniónak ellensége lett. Ki volt tűzve a fehér lapon, hogy május első hetében minden ingóságunkat elvihetve, ki fognak telepíteni, de nem tudtuk hova. A kitelepítésre szabványládákat csináltunk, a holmiijainknak. Nem volt kikötve mit vihetünk, mindent elhozhattunk és minden szerepelt a kitelepítési listán. A kitűzött napon, katonaság szállta meg a házunkat és egy tréleres autót állítottak be az udvarba, aminek a motorrésze elment és a tiszt közölte, hogy holnap reggel 7 órakor legyen kész a pakolás és elindítanak bennünket Zselizre. Itt volt a berakodás, mindenki annyi vagont kapott, ahányat kért, mert a felvidéki magyarok elég (bár földművesek voltak) jó technikával voltak elszerelve. Voltak vetőgépek, prések, darálók, cséplőgépek. Aki, amit elhozott, mindent berakhatott. Két hétig utaztunk a vagonokba, míg 1947 május vége felé megérkeztünk Bátaszékre, ahol a kitelepítési bizottság mindenkinek kijelölt egy hajlékot, ezek a házak úgy kerültek a tulajdonunkba, mint csereingatlan. A csereingatlant a kitelepített németektől vagy az összetelepített németektől vették el, és ebbe költöztettek hasonlóképpen, mint Csehszlovákiában, szervezetten. Az első családok május 18.-án érkeztek meg és 1974.június 19-ig 106 családot 307 személlyel költöztettek át ide. A többi nagysallói családot kisebb csoportba Bátaszék környékére és távolabb telepítették le, Baranya megyében. (Siklós, Mucsfa, Aparhant, Bonyhád… stb.) Akármerre utazik az ember Baranyában, szinte mindenhol vannak, nagysallói kitelepítettek.”…
„Öt évvel ezelőtt, az Emberjogi Bizottságnál kérvényeztük a kitelepítettek erkölcsi kártalanítását, amelyre a mai napig nem kaptunk választ.”
(Zsidó Sándor)
Köszönöm a segítséget családi barátunknak, Zsidó Sándornak!
(Felhasznált illusztráció forrása: fortepan.hu)
