Strasszer László
Beszélgetés a nagymamámmal
Kedves Olvasóim!
Anyai nagyszüleim – Pölöte József (1936-1989), Pölötené Tóth Mária (1941– ) – történetét ismertetném meg veletek, a rövid bevezető után interjú formájában. Éppen úgy, ahogy én, elődeim is a Pécs mellett elhelyezkedő faluban, Pellérden éltek. A II. világháború következtében a falut is érte bombázás (ugyanis német lőszerraktár is megtalálható volt itt), de ennél sokkal súlyosabb volt a visszavonuló német hadak fosztogatása. 1945 januárjában, mikor a Waffen SS katonáit már az ország nyugati részébe szorította a 3. Ukrán Front, a környék lecsendesedett. Ám, ahogy a német csapatok kivonultak, és felhagytak a rablásokkal, a szovjet erők folytatták azt. Idézem: „A németek fogtak, és elvittek mindent [...] aztán jöttek a ruszkik, elásták halott társaikat az árkokba. Ami mozdítható volt, a jószágokat is, MINDENT elvittek (!!), nem volt mit ennünk!” Mikor nagymamám e szavakat kimondta, nos, csak akkor kezdtem megérteni, hogy miről is írok. Megérteni, de nem felfogni. A kommunista rendszer létrejöttével a falu mindaddig nem törődött, amíg meg nem jelentek a kék váll-lapos elvtársak, „lesöpörni a padlást”. Ez az intézkedés fontos volt, hiszen a nagyvárosokban, ahol termelni nem lehetett, még ebben az időben is éheztek a polgárok. Ennek következtében a falvakból – kivétel nélkül – be kellett szolgáltatni a haszonnövények és -állatok bizonyos hányadát.
Interjú:
TM – Tóth Mária SL – Strasszer László
SL: A vesztes háború után hogy alakult a térség helyzete?
TM: Én, ahogy emlékszem rá, gyerekfejjel, nagyon szomorú, nehéz életünk volt. Az ország romokban hevert, gazdaságával együtt. A családok és a gyerekek szenvedő alanyai voltak ennek az időszaknak. Nemcsak a harcokban fogyatkozott meg az emberszám, hanem járványok is tizedelték a népet. Nem volt, aki művelje a földet, gondozza az állatokat. Kizsákmányolták a falvakat, elvittek mindent, a jószágokat, a terményt. Még a családunk rádióját is, szegény apám azon hallgatta a Szabad Európát, csak nekünk volt a faluban ilyen eszközünk, azt is elkobozták.
SL: Min változtatott a Rákosi-korszak? Fellélegezhetett-e a magyarság?
TM: Abban az időben folytatódott az, ami addig: kifosztották a kamrákat, az állatainkat – gyakran az élőket is – elvették. Ekkor a Papádat, és az egész Pölöte családot „kulákokká” nyilvánították. Így a számunkra megmaradt élelmet, és egyéb cikkeket be kellett szolgáltatnunk a járási tanácsra. Ez volt az a bizonyos „padlás lesöprése”, amit a közutálatnak örvendő ÁVH hajtott végre. Ami érték volt a falusi házakba, takarókat, cipőket, MINDENT elvittek. Hiába kértük őket, könyörögtünk nekik, elvitték… Nélkülöztünk, szegények voltunk, ettünk volna, csak lett volna mit! A szülőnek is nagyon nehéz volt, mert nem adhatott semmit a gyermekeinek […] cudar világ volt!
SL: Az ’56-os forradalom eljutott ide, esetleg itt is voltak kommunistaellenes szerveződések?
TM: Sok minden történt az alatt a pár nap alatt. A fiatalok itt is kivonultak az utcára. Tudomásunk azonban a pesti eseményekről egyáltalán nem volt. Már említettem, hogy a falu egyetlen rádióját elkobozták, így nem értesültünk a fővárosi vérengzésről. Kijárási tilalmat rendeltek el, a falu Pécs és Görcsöny felőli határában tankokat sorakoztattak fel. Senki sem mert elmenni, még a városba sem. Itt voltunk megrekesztve a faluban. Se be, se ki.
SL: Kádár János: áruló vagy megmentő?
TM: Nekünk, falusi embereknek inkább megmentőnk volt. A Termelő Szövetkezettel munkát, ezáltal kenyeret adott. Ekkor halt meg Édesanyám tüdőgyulladásban, amit azért kapott, mert piacozni járt – télen is –, és mivel mindenünket elvitték, a cipőket is, mamuszt kellett a lábára húznia. 15 éves voltam, amikor ez megtörtént, és be kellett állnom a helyi TSZ-be, „egységre” dolgozni. 15 évesen! Nem mehettem középiskolába sem! Ahogy a forradalom is, úgy az azt követő megtorlások is ismeretlenek voltak számunkra. Arról, hogy máshol (például Budapesten) embereket tartóztattak le, vagy végeztek ki a forradalom leverése után, arról mi nem tudtunk semmit. A TSZ elképzelése jó volt, de itt is csak az járt igazán jól, aki „közel ült a tűzhöz”. Ez az, ami mindig megkülönböztetett egymástól embert és embert.
SL: A ’60-as, ’70-es évek hoztak némi enyhülést?
TM: Továbbra is szigorúan vették a dolgokat, az „osztályelleneseket” ugyanúgy üldözték, de mégis, sokkal jobb világ volt. A 2 lányom – édesanyád és nagynénéd – ebben az időben nevelkedett. Nem mondhatom, hogy rossz gyermekkoruk volt. A Papád bányász volt, én pedig piacoztam. Amit megkerestem a piacon, abból éltünk egész hónapban, a bányászfizetést pedig félre tudtuk tenni. 1980-ban építkezni is tudtunk. A bányászoknak sok kiváltságuk volt: nyáron elmehettünk a bányászüdülőbe nyaralni, ez nemcsak a gyerekeknek volt nagy élmény, de nekünk, felnőtteknek is.
SL: A ’80-as években folytatódott a javulás?
MT: Konkrét javulás már nem igazán, de ami bizonyos volt: mindenkinek volt munkája, volt alternatíva, gyárak, termelés… Számos lakás épült ebben az időben is, többek között a Pécs kertvárosában álló panellakások. Számunkra nem jelentett nagy változást ez az időszak, éltük tovább az életünket.
SL: Mit hozott a környéknek a rendszerváltozás? A kárpótlási jegy, stb?
MT: A kárpótlási jegy is egy nagy átverés volt. Aki jobb módú volt, az természetesen most is jól járt velük, aki „közel ült a tűzhöz”. A szegényebb rétegnek pedig olyan volt ez az egész, hogy „nesze semmi, fogd meg jól!”. A kommunizmus bukását Magyarországon mi, falusi emberek csak később érzékeltük igazán.
SL: Értem. Köszönöm, hogy elmondtad!
