Baranyai Réka
Családi emlékezet
A dédszüleim egy Pécs melletti faluban éltek, több generáció óta gazdálkodtak a saját földjeiken. Legnagyobb kincsük a föld és az állatok voltak, ami nyereségük keletkezett a gazdaságban, azt nem felélték, hanem mindig földbe és a műveléshez szükséges állatállományba fektették. Földtől soha nem váltak meg önként, csak ha nagy volt a szükség. Volt rétjük, szántóföldjük, erdőjük, állataik. Egész életükben szorgalmasan, keményen dolgoztak.
1948 végén már hallottak híreket arról, hogy a „szocializmust a falvakban is fel kell építeni”, hallottak az első önkéntes termelőszövetkezetekről a megyében, hallottak a kuláklistákról. Az üknagyanyám rettenetesen megijedt a listázás hírére, az idősebbek már tudták, mit jelent az, ha valakit az új rendszer ellenségnek kiált ki. Hosszasan tanakodtak, mitévők legyenek. A dédnagyapám nem értette, miért olyan fontos ez az üknagyapámnak. Csak egy nyilvántartás lesz, úgy gondolta, nem lehet semmi bajuk abból, ha rákerülnek egy listára. A bizakodását jól mutatja, hogy még a téeszesítés első, akkor még önkéntes, hullámának idején is vásárolt földet.
Aztán ők is megkapták a hivatalos felszólítást, hogy haladéktalanul adják át földjeiket, állataikat, lovas kocsijukat a lovakkal együtt. A faluban több módos gazda is élt, többen felkerültek a kuláklistára, mert nem voltak hajlandók kezdetben engedelmeskedni. Őket különböző indokokkal meghurcolták. Bár a „kulákká nyilvánításnak” elvileg rendeletileg megszabott keretei voltak, mondvacsinált ürüggyel is bárkiből kulák válhatott, amennyiben a rendszer szemében az illető valamilyen okból nemkívánatos elemnek tűnt. Rendszeresen ellenőrizték a kulákok gazdaságait, és mindig találtak pénz- vagy börtönbüntetést követelő „kihágást”. Voltak úgynevezett tűzrendészeti kihágások (ami a padlástér rendezetlenségét, a szikracsapók és az előírt mennyiségű homok hiányát, valamint víztárolási hiányosságokat takarta). Közlekedési kihágások (ami a szekerek helytelen megrakását, a lámpák hiányát jelenthette). Köztisztasági kihágások (nem kövezték ki a házhoz vezető utat vagy a kút és a pöcegödör távolságát nem megfelelőnek ítélték). Sajtórendészeti kihágások (nem rendelték meg a Szabad Népet), erdei kihágások (ha az erdőben begyűjtötték a rőzsét, és fűtésre használták, leszedték az erdei gyümölcsöt, és hasznosították a mézet is anélkül, hogy abból beadási kötelezettségüket teljesítették volna). Mezőgazdasági kihágások (például a vetést és a betakarítást nem végezték el a tanácsok által „előírt” időre, nem tartották be a mélyszántás számára „előírt” centimétert, kevesebb gyümölcs termett a fákon, mint amennyit a tervgazdaság „előírt”). A vétségek elkövetését persze nem kellett bizonyítani. Köztudomású volt például az is, hogy a kulákok gyermekei nem járhattak egyetemre, olykor még középiskolába sem.
A dédszüleim tehát ekkor már semmit sem tehettek, hiszen látták, mi történik azzal, aki ellenáll. Ellenszolgáltatás nélkül beadták a közösbe minden vagyonukat. Az üknagyapám, aki már átélt két világháborút, belebetegedett, és nemsokára bele is halt abba, hogy egész élete munkáját látta szertefoszlani. A dédszüleim a termelőszövetkezet alkalmazottai lettek, de természetesen nem művelhették a régi földjeiket. Ők a négy házzal alattuk lakó „szegről-végről” rokon egykori birtokán dolgoztak, továbbra is keményen és becsülettel. Unokáik, dédunokáik születtek, voltak örömeik és bánataik, az élet ment tovább. A kárpótlást, a politikai változásokat már nem érhették meg.
Az egykori nagy becsben tartott virágzó gazdaság helyén azóta már Pécshez tartozó családi házas övezet épült. Minden alkalommal, ha arra sétálunk, a nagymamám elmeséli, hol állt a házuk, hol állt a fa az udvarban, amire, ha felmászott, ellátott egészen a tavakig. Sajnálom, hogy én már nem mászhatok fel arra a fára.
(A felhasznált kép illusztráció, forrása: fortepan.hu)
