Bogdán László
Egy ma is élő háborús hős emlékeiből
Kinics Imre 1925-ben látta meg a napvilágot egy nyugalmazott amerikai tengerész és egy „jómódú” parasztleány sarjaként. Apját tisztelvén és felnézvén rá, maga is mindig katona szeretett volna lenni, noha szülei nem támogatták ebben annyira, hiszen ők már tudták, milyen veszélyekkel jár a katonai pálya. 1939-ben, a II. világháború kitörésekor mezőgazdasági középiskolás éveinek az elején járt, amelyet el is végzett. Azt már tudta, hogy neki is katonának kell állni, és a világháború hírei és eseményei sem tántorították el attól, hogy apja tiszteletét a katonaságon keresztül vívja ki. Ekkor még nem tudta, hogy megváltozik az egész élete.
1942-ben már a sorkatonaság honvédjeként szolgálta a hazát, és ekkor már alapkiképzéssel rendelkezett, így került be az akkor rendkívüli felállításban létrejött 2. magyar hadsereg 2. könnyű hadosztályába. Még abban az évben a 2. magyar hadsereget keletre vezénylik azzal a céllal, hogy az orosz hadsereggel szálljon szembe Sztálingrád mellett. Júniusban érkezett meg a hadtest Oroszország ezen részébe, ahol egy németek által bevett város ottani katonaságát váltották. A város a Don folyó partján feküdt, és egy hídfővel volt ellátva, amit el kellett foglalni a továbbjutáshoz. Majdnem 2 hónapba tellett, mire az ott állomásozó oroszok ellenállása meggyengülni látszott.
Amikor a dédim ezeket mesélte, itt mindig azt mondta: „A háborúban nem az ad biztonságérzést, hogy mögötted van pár katonai század, hanem egy rendes barát, és én ezután sosem éreztem magam biztonságba.” Itt hunyt el a legjobb barátja, Harmai Károly, akivel még a középiskolában ismerkedett meg. Ez volt az első komoly veszteség, amit nehezen viselt és sosem felejtett.
Augusztusban már áttörték az ellenséges vonalat, de ekkor kezdődött az igazi katasztrófa. Szeptember elején erősítést kapott a Vörös Hadsereg, és ellentámadást hajtottak végre. „Egyszerűen hihetetlen volt végignézni, hogy napok alatt ennyi társam halt meg. Ott úgy éreztem, hogy mindent elvesztek, ami emberileg fontos. És a katonai vezetés elvárja, hogy egy halott társam rangján menjek vissza a frontra.” Bár sosem volt rá büszke, ebben az időszakban, mint őrmester tevékenykedett, és saját csapatát vezényelte a továbbiakban. Őket midig a legjobb tudása szerint védte, és nagyon nagy fájdalom volt az, amikor elveszített egyet.
Egy hónappal később, egy éjjeli akció során, amelyet két osztag hajtott végre az ellenség meggyengítése érdekében, egy tűzszerész és egy könnyű gyalogos csoport aknatelepítésre kapott parancsot a város területén, és a gyalogos csoport élén ő maga ált. A feladatot nem tudták ellátni, ugyanis körbekerítették és foglyul ejtették őket, majd a fogolytáborba való szállítás előtt egy hétig ellenséges területen raboskodtak. „Persze elvették a fegyvereinket és úgy bántak velünk, mint az állatokkal, ütöttek vertek és éheztettek, de a legrosszabb az volt, hogy a halott társainkkal összezártak néha bennünket, csak hogy megtörjünk, de nem sikerült nekik.” Az egy hét leteltével a megerősített hadi táborból kivonták a katonák egy részét, ugyanis ott állomásozott még néhány szakasz, akik a tartalék egy kis részét képezték. Megérkezett a teherkocsi, amivel szállítani kívánták a foglyokat, a két osztagot külön. Először a dédim csoportját vitték, megerősítve még egy teherkocsival, ami négy fegyveres kísérőt szállított. Közben folyamatosan tervezgettek egy esetleges szökést az őrök szokásait figyelembe véve. A harmadik napon már közel voltak a táborhoz, de ekkor este sikerült kijutniuk. Estefelé az oroszok pihenőt tartottak és vacsoráztak, ezután őrséget tartottak. „Egy erdőben voltunk és rettenetesen hideg volt,(október közepe) amikor az őrség kihozott minket (9 fő) és levetkőztettek, hogy ülve várjuk meg a hajnalt, de ekkor egy közeli bokorban mozgás hallatszott, és az egyikük elindult, elkövettek egy hibát, megbontották az őrséget. Már nem hallottuk a lépteit sem, kettő aludt, és már csak egy maradt velünk, aki pedig könnyített magán, kezében a pisztollyal.” Ekkor tudtak lépni: elkapták az őrt, elvették a fegyverét, majd az alvók fegyverét is, akiket felkeltettek és ezután felváltva felöltöztek. „Sosem felejtem el, meztelenül csináltuk az egészet a hidegben, de ez volt a szerencsecsillagunk.” Majd ketten felfegyverezve megkeresték azt is, aki elment, így fordult meg a helyzet, mindenki a foglyuk volt, egyenruhacserére kényszerítették az oroszokat, majd beterelték őket az egyik teherkocsiba, annak kilőtték a kerekeit, és a másikat elvitték. „Életünk egyik legboldogabb napja volt, nagyon örültünk ennek a sikernek, és azt is elfeledtük egy ideig, hogy 2 napja nem ettünk semmit”. Azt viszont nem tudták, merre tovább, ugyanis az útból szinte semmit sem láttak. Szerencsére volt egy honvéd, aki beszélt oroszul, de így is nagy veszélyben voltak. Néhány nappal később viszont meg kellett adniuk magukat, mert szembe találkoztak egy orosz őrjárattal, akik a táborba időben meg nem érkező katonákat és a rabokat kutatták. Nem akartak emberveszteséget, és mivel hamar lebuktak, így folytatódott a táborba szállításuk. A következő nap értek oda, ahol közölték, hogy tovább viszik őket felső utasításra vonattal és repülővel Kínába. Senki sem értette, miért így alakult, de 2 hét múlva már egy kínai tábor foglyai voltak. Itt japánokkal és más nemzetiségű katonákkal voltak együtt, még rosszabb körülmények között, mint az orosz katonai táborban. 15 hónapig raboskodtak itt a legszörnyűbb körülmények között, két társát példastatuálásként az első héten lelőttek, másik kettőt egy betegség vitt el, amit az alultápláltság, a dolgoztatás és a kimerültség csak elősegített. Úgy tűnt, hogy ott éri őket utol a vég. „Már nagyon beteg voltam, nem bírtam a veréseket, de ilyenkor mindig apámra gondoltam, hogy ő sem adná fel, de már nem tudtam meddig bírom még.” 15 hónappal később az amerikaiak szabadították fel a tábort, így tudtak ismét hazajutni. „Csak azért sikerült, mert nem akartak megölni mindünket, hanem azt akarták, hogy egy életre belénk ívódjon a nyomorúság, a csodán is túlmegy, hogy túléltük.”
Itthon rátalált élete párjára, „Kinicsné” Ilonára, majd a hadsereg kitüntette a Magyar Vitézségi Érem Arany Fokozatával példás hősiesség tanúsításáért. Nagyon sok rangbeli előléptetést is kapott, ott maradt a katonaságnál, de sosem harcolt többet. „Remélem, apám látja odafentről hogy mit értem el.” De a háború adta borzalmakat a mai napig nem feledte el a ma is élő, 90 éves háborús hős, Kinics Imre nyugalmazott őrnagy. A 9 fős osztagából még ma is él egy társa ugyanott, ahol ő, és azóta a legjobb barátokká váltak.
Ezt a történetet a dédim életéről a saját szavai szerint írtam, néhol egy-két idézettel is. Ő hát az én dédipapám, akire a lehető legbüszkébb vagyok, hogy ilyen erős. Remélem, sokakat elgondolkodtat ez a történet, mert úgy gondolom, hogy nemcsak a háború, de az élet igazi hőse is.
(a kép illusztráció)
