Fájdalommal tudatjuk, hogy Muráth Ferenc, iskolánk nyugalmazott igazgatója elhunyt.
Muráth tanár úr 1970-ben kezdte pályafutását a Komarov Gimnáziumban, német-történelem szakos tanárként. 1982-től igazgatóhelyettesként, 1998 és 2008 között pedig iskola igazgatóként dolgozott.
2008-ban vonult nyugdíjba a Babitsból, ám nyugdíjasként is rendszeresen visszajárt szeretett iskolájába.
Jubileumi évünk rendezvényeinek aktív és tevékeny részese volt, minden meghívásunknak eleget tett. Áprilisban rendkívüli tantestületi értekezlet keretében avatott be időst és fiatalt gimnáziumunk életének kevésbé ismert, de annál színesebb történeteibe. Szólt kollégákról, diákokról, osztályokról, táborokról. Élmény volt hallgatni. Szavaiból sugárzott az intézmény iránti szeretet. Szívesen hallgatnánk tovább... Köszönünk mindent!
Temetése 2014. február 20-án a 13 órakor kezdődő, pécsi köztemető kápolnájában megtartott gyászmise után lesz.
Muráth Ferenc igazgató úr szívén viselte az iskola 50 éves jubileumára megjelenő évkönyv sorsát, a kiadványt rengeteg ötlettel, munkával, írással segítette. Németh Andrea készített vele interjút, beszélgetésüket itt tesszük közzé.
Milyen érzés volt kezdő tanárként megérkezni a Komarovba?
1970-ben kezdtem a gimnáziumban német-történelem szakos tanárként. Még a tanévkezdés előtt, akkori igazgatónőnk, Szentirányi Józsefné megkért, hogy kísérőtanárként vegyek részt egy ifjúsági táborban, melyet Szigetváron rendeznek. A pályaudvarra érve végigkérdeztem az összes diákcsoportot, hogy hova készülnek, hisz se diákot, se tanárt nem ismertem még az intézményből. A legutolsó vágánynál végre a „Szigetvárra készülünk” választ kaptam. Csak miután leszálltunk a vonatról, ismerkedtem meg a kollégáimmal. Közben a gimnáziumban már elkezdődött a tanév, ahol érkezésemet a tanévnyitón már bejelentették.
Mikor először léptem be a tanári szobába, a kollégák természetessége, segítőkészsége fogadott, ezért rövid idő után otthon éreztem magam az iskolában. A későbbiekben is ez a természetesség és emberséges hozzáállás jellemezte a mindennapokat.
Milyen volt a diákokhoz fűződő viszonya?
Az első tanévemben már egy geodéta osztály osztályfőnöke voltam. Egy kérésem volt csupán: az osztálytermünk a lehető legmesszebb legyen a tanári szobától. A diákok többsége magasabb, erősebb volt nálam, így az osztály 40. érettségi találkozóján elárulták, hogy felvetődött bennük a kérdés, vajon mit fog majd kezdeni velünk ez a fiatal tanár? A szülőknek erről határozott elképzelésük volt. A legfontosabb, hogy a gyerek szakmát tanuljon, minden rendben menjen és amennyiben probléma van, majd ők helyre teszik a rendbontót. Erre azonban nem volt szükség, mert a fiúk tették a dolgukat és a diákcsínyeikkel senkinek nem ártottak, inkább a jókedvhez és az összetartozáshoz járultak hozzá.
Elmesélne egy ilyen diákcsínyt?
Egyik szünetben láttam, hogy a fiúk a büfé előtt gyűjtik a használt szívószálakat. Már akkor tudtam, hogy valami készülődik. Történelem órán a hátsó padból elkezdték összefűzni a szívószálakat, természetesen esztétikusan, a színek szabályos váltogatásával. A lábukkal a tanári asztal felé igazgatták művüket, arra számítva, hogy bosszús leszek, ha meglátom. Ehelyett én tovább igazgattam a lábammal, mintegy mellékesen, a történelem tanítását egy pillanatra sem felfüggesztve. A fiúk még pár percig bírták, aztán kitört belőlük: „Tanár Úr, mi itt feláldoztuk a szünetünket, rengeteget dolgoztunk, és Ön csak úgy mellékesen továbbrúgja a remekművünket?”
Miben látja a különbséget az akkori és a mostani tanár-diák viszony között?
Pályám első húsz évében az iskola iskola volt, a tanár tanár volt, a diák diák volt. Mindenki pontosan tudta, mi a feladata és hogyan kell azt elvégeznie. A tanárok és diákok empatikusak voltak egymással szemben, képesek voltak a másik helyzetének felismerésére, megértésére. Több volt a közös program. Farsang alkalmával például tanárok és diákok együtt táncoltak. Kirándulásokon időt szántunk rá, hogy megbeszéljük, kivel mi történt, kinek milyen nehézségei vannak. Tanárként foglalkoztunk ezekkel problémákkal, és nem kellett tartanunk attól, hogy a gyerekek visszaélnek a bizalmunkkal. Ma már a tanár sok esetben nem „ereszkedik le” a diák szintjére, az iskola teljesítményorientált lett. Régen a sokszorosítás eszközeinek híján mindent a táblára írtunk, ami lelassította ugyan a folyamatot, de a diáknak több ideje volt elmélyítenie tudását. Lehet, hogy kevesebbet tudott, de azt alaposan. Kiindulópont az átlagos képességű tanuló volt; aki többet szeretett volna kapni, az szakkörökre járt. Kezdetben a cél a munkára, életre nevelés volt, hisz a szakközepes és levelezős osztályok voltak túlsúlyban. Ma már fordított az arány, a gyerekek többsége nem helyezkedik el a gimnázium után, fő célja a továbbtanulás.
Mit tart a legnagyobb sikerének?
Azt, hogy gyakorlóiskola lettünk. Bár a változás veszteségekkel is járt, mert többek között le kellett mondanunk a geodéta képzésről, de ez tette lehetővé, hogy a Babits Mihály Gimnázium a város egyik legkiválóbb iskolájává válhasson. A tanulói létszám a kétszeresére nőtt, számos pedagógusnak és iskolai dolgozónak biztosíthattunk munkahelyet. A gyakorlóiskola további előnye, hogy a tanárok folyamatosan frissítik tudásukat, módszereiket, számos visszajelzést kapnak, hisz ajtajuk mindig nyitva áll a hallgatók előtt. Sikernek tekintem továbbá a Gyakorlóiskolák Szövetségének létrehozását, amely lehetővé teszi az ilyen típusú iskolák testületi képviseletét a minisztériumban. Ezért is fontos, hogy a tagintézmények jól működjenek, hisz így egységesen tudják érdekeiket képviselni.
Mivel telnek a hétköznapjai?
Sosem érek rá. Bevásárolok a boltban, elmegyek a piacra, főzök, sütök, olvasok, unokázok. Szeretek kertészkedni, különböző növényfajtákkal kísérletezni. Alma-, és szőlőfajtákkal, rózsákkal, de mandarintól a kávécserjéig sokféle növény talál otthonra nálam. Sokszor évekbe telik, míg egy növény a tejfölös dobozból, a virágcserépen át végül megtalálja helyét a kertemben. Ezalatt sok odafigyelésre, gondoskodásra van szüksége.
Mit üzenne az iskolai élet szereplőinek?
Azért, hogy ilyen magas színvonalú iskolát hozzunk létre, sokat dolgoztunk. A diákok, tanárok, vezetőségi tagok felelőssége, hogy felismerjék, mi a feladatuk a rendszerben, és azt a lehető legjobban végezzék el. Mindenki egyéni felelősséggel bír, a fogaskerékrendszernek egy része. Minden résznek tennie kell a dolgát a többiekkel együttműködve, hogy a rendszer fennmaradhasson, eredményes legyen.
