PTE Tavaszi Tollforgatók versenyén „Húsvéti gondok” című novellájával Hős Patrícia, 9.F osztályos tanulónk sikeresen vett részt, különdíjban részesült. Eredményéhez szívből gratulálunk!

https://csalad.pte.hu/esemenyek/tavaszi_tollforgatok_vers_es_meseiro_palyazat

Hős Patrícia: Húsvéti gondok 

A tavaszi szünet előtti utolsó nap reggelén rám jött az a tinédzseres pár perc, amikor úgy érzem senki nem szeret. 

– Miért van az, hogy bárhol vagyok mindenki utál engem? – kérdeztem szavakba foglalva az előbbi gondolatom, miközben sírástól kidülledt szemekkel törökülésben ültem az ágyamon. Elég hangosra sikeredett, így meg se lepődtem, hogy egy perc múlva ott állt a kishúgom, Írisz az ajtóban. 

Ijedtnek tűnt, és nem tudta, hogy bejöhet-e.  

– Ne félj, a nővéred kicsit dilis – szóltam neki hüppögve. Elkuncogta magát, és a kis eper plüssét szorongatva beljebb húzódott a szobámba.  

– Mi a baj, Nini? – kérdezte tőlem irritálóan, de mégis szerethetően vékonyka hangon.  

– Semmi, semmi, ne is foglalkozz velem – mondtam, de még egy kilencéves kislány is felfogva, hogy ha a nővérének karikás és kisírt a szeme, akkor nincs valami jól. Felsóhajtottam. – Tudod, sokszor van az az állapot, amikor vagy valahol, de téged nem bírnak, mert esetleg kicsit túlbuzgó vagy egyes dolgokban, vagy bármi más miatt.  

– Ezt mondták neked? – nézett rám meglepett pici arcával.  

– Nem, nem mondták – mosolyogtam a megdöbbenésén, és megtöröltem a nedves arcom. – Csak látom, érzem ezt a feszültséget, ami körülöttem van. Nem kedvelnek. Én ezt szinte teljesen tudom.  

A húgom nem válaszolt semmit. Valójában szerintem már nem is figyelt rám. Éppen a cipőjét nézte, és valamin nagyon eltűnődött.  

Lenéztem a cipőjére. De Írisz tulajdonképpen nem is azt nézte, hanem a lábát. Két nagy seb húzódott a térdén. Rémülten felugrottam, és rohantam a lába felé.  

– Mi történt? – hajoltam le hozzá, hogy egy szinten legyünk.  

Írisz nem válaszolt, csak tovább bámulta az apró húsvéti nyuszikkal ellátott cipője orrát. 

Nem akartam erőltetni, hogy elmondja, mert így is kissé megviseltnek látszott. Én meg a saját buta problémáimmal foglalkoztam, amíg ő a kis lelkében csöndesen hordott valamit.  

– Nini, vidd el légyszi Íriszt a suliba – kiabált apa rettentő nagy hangerővel.  

Gyorsan összepakoltam az én iskolatáskámat is, majd mire visszanéztem a húgomra, addigra már rég nem állt az ajtóban.  

Lerohantam a lépcsőn. Írisz már teljesen készen volt, és idegesen húzogatta a szoknyáját. Nem szerette volna, hogy anyáék tovább firtassák – gondoltam magamban.  

Megfogtam a kezét, és elindultunk az iskolához. Amikor odaértünk, akkor vettem észre, hogy más cipő van rajta, mint ami a szobámban volt még egy fél órával ezelőtt.  

– Miért húztad át a cipődet? – kérdeztem kíváncsian.  

Egy szót se szólt, csak lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen a szemembe néznie. Mindig ezt csinálta, amikor eltitkolt valamit előlem vagy a szüleink elől.  

– Hé, nézzétek, ott van a húsvéti bohóc – kiáltott fel valaki.  

Ingerülten néztem fel a húgomról. Nem szerettem soha a gúnyneveket. Még dühösebb lettem, amikor megláttam, hogy egy kisfiú Íriszre mutogat, miközben nevetgél a többi barátjával.  

Újra Íriszre irányítottam a figyelmemet, aki igyekezett nem odanézni arra a bandára. Ekkor eszméltem rá, hogy bármennyire is mindig azt hittem, hogy mi ég és föld vagyunk egymáshoz képest, rájöttem, hogy ez nem igaz. Hiszen én se mernék odamenni azokhoz, akik a hátam mögött sutyorognak – amit mellesleg eléggé hangosan tesznek –, hogy megmondjam nekik a magamét. Soha nem voltam az „a kiállok a véleményem mellett” típus. Viszont rendben, hogy engem nem kedvelnek, de a húgomat, aki mindenkivel csak kedves tud lenni, pont nem kéne bántani.  

– Mit mondtál? – kérdeztem meg a kissrácot, aki engem meglátva kicsit visszahúzódott, de mivel éppen a kiskamasz kor első lépcsőin volt, nem bírta ki, hogy ne szóljon vissza.  

– Íriszke még hisz a húsvéti nyúlban – válaszolta gúnyosan, mire az egész csapata nevetésben tört ki.  

Megütközve néztem a körülbelül tizenegy éves fiú szemébe. Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, annyira ledöbbentett az egész eset, és valahogy visszarántott a rég elmúlt szörnyű általános iskolás évekre.  

Ebben a pillanatban leesett. Írisznek azért sebes a lába, mert verekedett a húsvéti nyuszi valósága miatt, és azért reagált úgy az én nyavalygásomra. Tulajdonképpen ő is azt élte át, amit én. Csak ő talán kicsit jobban magára vette. 

A húgom se tudott mit szólni, csak lefagyva tartotta a tekintetét a betonon.  

– És az neked miért gond, hogy egy kilencéves kislány szeretne valamiben hinni? – kérdeztem tőle, amikor végre felocsúdtam.  

Látszott rajta, hogy nem tud erre mit válaszolni. Ekkor váratlanul megláttam a lábánál egy piros színű kerek valamit. Körbe néztem. Egyre több helyen pillantottam meg ilyen tárgyakat mindenféle színben.  

– Egyébként mi az ott a lábadnál? – kérdeztem tőle közönyös hangnemben, miközben megláttam a szemem sarkából egy alakot az udvar bejáratánál. Elmosolyodtam.  

A fiú nem értette, mire gondolok, de lenézett a lábához. Kereste a tekintetével, hogy mit kéne látnia. Aztán amikor megérintette a piros tárgyat, értetlenség futott át rajta.  

Felemelte. – Ez egy piros tojás – kiáltotta, és zavartan meredt rám. Ebben a pillanatban az eddig minket figyelő alsó és felső osztályosok közül rengeteg vékony hang harsant fel ugyanezt mondva. Mindenfelé színes tojások voltak a földön, a bokorban vagy egyéb helyeken.  

– Én mondtam – szólalt meg suttogva egy cincogó hang mellettem. Mosolyogva néztem le a húgomra.  

Írisz boldogan odafordult a pajtásaihoz, akik épp össze-vissza hadonászva jeleztek neki, hogy menjen oda hozzájuk. Rögtön rohant volna, de előtte visszatekintett rám. Megölelt. Örültem, hogy újra ennyire kicsattanóan boldog.  

Amikor elfutott a barátaihoz a tojásokban gyönyörködni, egy mély hang ütötte meg a fülemet.  

– Jó napot kívánok, Nina, rég láttam erre.  

Széles vigyorral néztem fel rá. 

– Jó napot Tanár úr! Úgy érzem, hogy épp jókor jöttem. 

– Hát igen, a jó öreg tojás trükk mindig beválik a „hitetlenek” ellen – felelte a volt drámatanárom kedvesen, aki anno mindenkit megvédett különböző furcsa módszereivel. Köztük engem is. Úgy látszik, hogy most sem hagyta el ezt a szokását. 

– Igen, tudom – nevettem el magam. Elvesztem a régi szép idők emlékében, és az akkori gondokban a mostani problémáimhoz képest, valamint a volt drámatanárom híres húsvéti tojás trükkjében, amit nem a húgomnál alkalmazott legelőször.