Márton Zsombor
A kommunizmus egy ˝kulák˝ lányának szemszögéből
Mikor meghallottam, hogy erre a pályázatra lehet jelentkezni, azonnal nagymamám történeteire gondoltam, amiket régen mesélt nekem esténként. Néha annyira belemerülve, hogy még az idő múlását sem éreztük, úgy repültek el az órák. Fel is kerestem 88 éves nagymamámat, és mondtam neki, mit gondol arról, hogy ha az ő életéről írnék. Ő erre azt felelte, örül neki, mert ezt már neki is meg kellett volna rég tennie. Tehát ez lenne az ő, illetve családja, családunk története egy nagyon kemény, sötét korból.
1945. január elején kezdődött. Akkoriban borzalmas időket éltek, eljutott a hír hozzájuk, hogy a szovjet hadsereg elindult az ország elfoglalására. Ez a hír rengeteg álmatlan éjszakát hozott számukra. Utána sem volt egy nyugodt estéjük sem, hisz rengeteg ellentámadás volt mikor megérkeztek az oroszok. Különösen Csajág mellett, ahol mamám lakott, mivel itt helyezkedett el a Margit-vonal ahol a náci katonák szerették volna feltartóztatni a bevonuló szovjeteket. Ahogy ő mondta, éjjel-nappal csak lőttek. El kellett hagyniuk a falut, borospincékbe kényszerültek elbújni, ami távolabb volt a fronttól, de vissza kellett járni, megetetni az állatokat, főzni, sütni, hogy legyen étel, amit ki tudtak vinni a pincéhez. A haza vezető út körbe volt véve német katonák holtesteivel, mert akkor csak így, az árokba bedobták a holtesteket. Alig mertek hazamenni ezért később már egy tűzhelyet szereltek be a pincébe, aminek csövét kivezették a falon, de nagyon ritkán merték használni, mert a ruszkik, ahogy ő mondta, minden füstre lövéssel válaszoltak. A legijesztőbb az volt, mikor a pince mellet 2 méterrel robbantak a kézigránátok.
Odalent két szomszédos családdal laktak. Az egyik család cselédjét kérték, meg hogy menjen haza, nézzen körül minden rendben van-e. Hetekig nem látták nem hallottak róla semmit, ezért eldöntötték, hogy utána mennek. A kertben találták meg, egy gránát eltalálta, letépte kezét, lábát, ott a kertben temették el szétszaggatott testét, dacolva a félelemmel, mert közben is végig csak lőttek.
1945. január 18-án a németek hatalmas támadást indítottak, mindenki azt hitte, ég és föld összedől, fejvesztve menekültek a pincébe, dübörgött, robogott, összedőlt minden. Éjjel kimászott nagymamám és ükapám a rejtekükből, és nézték, ahogy a falu világított, mert fellőtték a Hitler fuvolákat a németek, az oroszok meg a Sztálin orgonákat. Ezek a levegőben világító rakéták voltak. Az égbolt tőlük úgy bevilágosodott, hogy azt lehetett hinni, nappal van éppen. A katonák is féltek, nem tudták hányan vannak életben, nem tudták ki halt meg. Nagy részük részeg volt, szinte hulla részeg.
Aznap este az oroszok bevonultak a faluba. Április 4-én vonultak csak tovább, hisz a végcéljuk Ausztria volt. Ekkor tudott csak hazamenni nagymamám, az édesanyja és a testvére az otthonukba, mivel ükapámat már korábban besorozták. Ott a világon nem találtak semmit. Ott állt üresen házuk, ablakok ajtók tárva-nyitva, az összes szekrény a szoba közepére ki volt fektetve, beléjük az oroszok szalmát tömtek ott aludtak. Rendetlenség fogadta őket, a bútorok szét voltak dobálva, törve, az udvar üresen ált, az összes állatot az oroszok levágták, megették. Akkor nem maradt semmijük sem az ég egy adta világon. A szomszédjuk mondta, hogy látta, ahogy a ruszkik elmentek az igavonó lovakkal a szekerükön, mikor kivonultak a faluból.
Mire végre nagy nehezen újra tudtak állatokat venni, visszatértek az oroszok. Ők, ha gondoltak egyet, bementek egy ismeretlen házba, felmentek a padlásra, és a lisztet zsákszámra vitték. Még akkor is, ha ezt a család végignézte, nem mertek szólni, mert akkor akár le is lőtték őket. Nagyanyámékhoz is betértek. Odamentek az ólhoz, amiben a nehezen megkeresett pénzből, meg elcserélt ruhákból megszerzett állatok voltak. Az ólból épp nagymamám testvére, Jóska bácsi jött pont ki. A ruszkik mondták neki oroszul, hogy nyissa ki a kaput. Ő persze értette, de nem akarta, ezért úgy tett, mintha nem értette volna. Ekkor két gépfegyveres orosz katona mondta, hogy álljon a falhoz, és rászegezték fegyverüket. Feszült pillanatok után a félelemtől vezérelve kinyitotta a kaput, és az oroszok minden állatot elvittek.
Pár hét múlva a falu eltemette az árokba dobott holtesteket. Reggel az idősek ástak egy rettenetesen nagy sírt, este meg a fiatalok betemették azt. Mikor hazament nagyanyám, pont szemközti oldalon vitték a bátyját egy teherautón, aki csak annyit tudott ordítani neki, hogy BESOROZTAK MEGYEK A FRONTRA! Mint kiderült, két barátjával sorozták be. Első nap mindkét barátja hősi halált halt. Újabb hetekkel később nagy-nagy boldogság érte nagyanyámat, édesapja hazaért, megszökött a katonaságból egy barátjával egy szekéren, ami majdnem szétesett. Kiderült, Jóska bácsit a frontról el akarták vinni Oroszországba katona társaival együtt, de nem lehetett tudni miért, haza vezényelték a vonatot. Ekkor a család újra együtt lehetett hosszú idő után.
1945-től eljött a Rákosi-Kádár rendszer, ami a módosabb gazdákkal szemben nagy ellenszenvet tanúsított. Ükapám pedig 150 holdas földtulajdonos volt. Évek teltek el, kezdtek egyenesbe jönni, újra voltak állataik. A nagy földterületeket megfizetett földművesek művelték, de aztán létrejöttek a TSZ-ek. A 20-30 holdas gazdák csatlakozhattak a TSZ-hez, de ükapám földjeit mind elvették, kikiáltották kuláknak. A reménytől hajtva, hogy valaha visszakapják a földeket, elmentek a földhivatalba a tulajdoni lapokért. 3 példányt kaptak egy ükapámé, egy nagyanyámé, egy pedig a bátyjáé lett. Nagyanyámnak a mai napig megvan. Minden egyes földbirtokról egy A/4 es lap van, az alján pedig az olvasható nagy betűkkel: KISAJÁTÍTVA ELLENSZOLGÁLTATÁS NELKÜL. Ez ezt jelenti egyszerűen, hogy elvették. Mai napig nem tudjuk, ki használja ezeket a földeket, 70 év után sem. Ezt a megaláztatást ükapám nehezen, de túlélte. Sosem bántották, kínozták meg, csak mindenért megbüntették, megszégyenítették. Olyanért büntették meg, hogy pókhálós volt a pajta. Két gazdatársát, barátját ugyanígy alázták meg. Egyik felakasztotta magát, másik lúgkövet oldott fel, és azt itta meg (ez akkoriban egy méreg volt).
Az ükapám bírta, csak bírta rendületlenül a megaláztatásokat, míg fia Balatonfüredre költözött. Akkor eladta házát és Füreden vett ő is. Bevallása szerint onnantól újra nyugodtan tudott aludni. Végül nagyanyám is odaköltözött, a család másodszor is egyesülhetett. Nagymamám úgy emlékszik dédapám utolsó napjairól, hogy: megbékélt önmagával, a világgal és végül békében távozott. Tóth Árpád szerint „halott az, akit elfelejtenek”. Nagyanyám boldogan emlékszik vissza édesapjára.
A mai nap megtudtam a kommunizmusról, hogy mennyire szörnyű volt, hisz drága mamámnak már attól, hogy visszaemlékezik rá, könnybe lábad a szeme. A sok fájdalom felgyűlik benne már csak attól, hogy rá gondol. Én azt, hogy mi volt a kommunizmus nem a tv-ből, nem könyvekből, nem is a tanórákból, hanem nagymamám igaz könnyeiből tudom.
Szeretett nagymamám, Rozs Elemérné Magyaródi Gizella és én, Márton Zsombor
(A felhasznált kép illusztráció, forrása. fortepan.hu)
