Hiszen a történetnek nem is ez az igazi lényege, hanem sokkal inkább a Marci által megtapasztalt iskolarendszerrel kapcsolatos problémák, amik teljesen ellehetetlenítik számára a szabadság érzését. Marci az előadás során sok rosszat átél, mi pedig betekintést nyerhetünk az eltúlzottan jellemzett, de annál szórakoztatóbb tanárfigurák óráira is. Az énektanár (és egyben Marci osztályfőnöke) a fiú késései miatt alázza meg őt az egész osztály előtt. A biológiatanár az egyik osztálytársával együtt felelteti. A matektanár szintúgy felelteti Marcit, aki erre--azt megindokolva, hogy miért nem készült arra a napra--felvázolja egy napját, ahol azt is láthatjuk, hogy egy diák napjába mennyi mindennek kellene beleférnie. A számolás eredménye több lesz, mint napi 1440 perc. A matektanár reakciójából láthatjuk, hogy ez egyes tanárokat mennyire nem érdekli. Nem mindenki veszi a fiúnál és diáktársainál figyelembe azt, hogy mennyi mindent kell nekik, nekünk, azaz a diákoknak egy nap alatt elvégezni, és ezt mind úgy, hogy közben ne legyünk teljesen kimerültek, stresszesek, ami sok iskolásnál ilyen helyzetekben szinte elkerülhetetlen. És legvégül láthatunk egy irodalomórát is, ahol Marci igazságtalanul kap egy intőt tanárnőjétől.

 

Ez a pár szituáció Marci életében sokak számára ismerős lehet. Láthatjuk, hogy a helyzet sem egyszerű, de az azzal való megbirkózás sem. Marci szerint neki nincs szabadsága. Nem teheti azt, amit szeretne. De ez ugyanúgy igaz a többi szereplőre is. Ők se szabadok. Se az édesapja, se a tanárok, se senki. A történetben igazán senki sem szabad teljesen. Ezért is indítja meg Marcit az apjától hallott idézet a Harcosok klubjából, ami így szól: „Reklámok parancsára kocsikra gyűjtünk, melózunk, hogy legyen pénzünk a sok felesleges cuccra. A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon-nagyon berágunk.”

 

Az előadás szobaszínházként valósult meg, és csupán három színész, Kocsis Zsófia, Urbán Tibor, valamint Szabó Márk József játszott benne, akik egyszerre több szereplőt is megszemélyesítettek. Elképesztő volt látni, ahogy a színészek egy ilyen kis teremben is hogyan tudtak koncentrálni, és kizárni minket, nézőket. Saját véleményem szerint így talán még sokkal jobban hatott ránk a darab, mintha egy színházban vagy egy nagyobb teremben tekinthettem volna meg. Több érzelem jött át, és így nemcsak nézők, hanem résztvevők, Marci osztálytársai voltunk a történetben. Ehhez persze az is hozzátett, hogy több, bár nem ilyen mértékű, de hasonló dolgot mi is áthettünk és átélhetünk az iskolában.